Jób 29

¹Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:

²Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!

³Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

⁴A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

⁵Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

⁶Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

⁷Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

⁸Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

⁹A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

¹⁰A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

¹¹Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.

¹²Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

¹³A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

¹⁴Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

¹⁵A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

¹⁶A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

¹⁷Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

¹⁸Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

¹⁹Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

²⁰Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.

²¹Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

²²Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

²³Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

²⁴Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

²⁵Örömest választottam útjokat, mint fõember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.