A zsoltárok 139

¹Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.

²Te ismered ülésemet és felkelésemet, messzirõl érted gondolatomat.

³Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.

⁴Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!

⁵Elõl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.

⁶Csodálatos elõttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

⁷Hová menjek a te lelked elõl és a te orczád elõl hova fussak?

⁸Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.

⁹Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:

¹⁰Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.

¹¹Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,

¹²A sötétség sem borít el elõled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.

¹³Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.

¹⁴Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.

¹⁵Nem volt elrejtve elõtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.

¹⁶Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.

¹⁷És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!

¹⁸Számlálgatom õket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.

¹⁹Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tõlem!

²⁰A kik gonoszul szólnak felõled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid.

²¹Ne gyûlöljem-é, Uram, a téged gyûlölõket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?

²²Teljes gyûlölettel gyûlölöm õket, ellenségeimmé lettek!

²³Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!

²⁴És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!